Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


dinoszauruszok 4.

2011.05.24

A legnagyobb és a legkisebb dinoszaurusz [szerkesztés]

Mivel az állatok elég kis százaléka fosszilizálódott és ezek többsége a föld alatt található, a tudósok nem feltétlenül ismerik a legkisebb és a legnagyobb dinoszauruszt. Csak kevés fajhoz találtak teljes csontvázat, a bőr és a lágy szövetek lenyomatai pedig igen ritkák. Egy teljes csontváz összeállítását, a csontok méretét és alakját az ismert fajok csontjaiéval összehasonlítva végzik, az izmok és a szervek rekonstruálása azonban inkább tudományos feltevéseken alapuló munka.

Az ember és az Eoraptor méretének összehasonlítása
Az ember és a Giraffatitan méretének összehasonlítása

A legmagasabb és legnehezebb olyan dinoszaurusz, amelynek sikerült hiánytalan csontvázát megtalálni, a Giraffatitan volt, amelyet Tanzániában fedeztek fel 1907 és 1912 között (és először a Brachiosaurus fajaként soroltak be). A lelet jelenleg a berlini Humboldt Múzeumban van kiállítva.[53] 12 méter hosszú, a becsült tömege pedig 30 000-60 000 kilogramm között lehet. A leghosszabb teljes dinoszaurusz lelet egy 27 méter hosszú Diplodocus, amelyet az egyesült államokbeli Wyomingban fedeztek fel 1907-ben, és amely a pittsburgh-i Carnegie Természetrajzi Múzeumban (Carnegie Natural History Museum) tekinthető meg.

Léteztek nagyobb dinoszauruszok is, amelyek azonban csak néhány hiányos fosszília alapján ismertek. Az 1970-es években kezdték felfedezni a legnagyobb növényevő fajokat, például az Argentinosaurust, melynek tömege 80 000-100 000 kilogramm lehetett; ekkor vált ismertté az egyik leghosszabb, a 33,5 méter hosszú Diplodocus[49] (korábbi nevén Seismosaurus) és a 33 méteres Supersaurus is;[54] továbbá ekkor bukkantak rá a Sauroposeidonra, amely 18 méteres magasságával felért volna egy hatodik emeleti ablakig. A feltételezés szerint a leghosszabb sauropoda az Amphicoelias volt, melynek mindössze egyetlen csigolyája került elő, amiről 1878-ban készítettek leírást. A csontról készült rajz extrapolációja alapján az állat elérhette az 58 métert és a 120 000 tonnát.[49] A legnagyobb ismert húsevő a Spinosaurus volt, melynek hossza 16–18 méter, tömege pedig 8150 kilogramm lehetett.[55] Emellett ismertté vált több más nagy méretű húsevő is, mint például a Giganotosaurus, a Carcharodontosaurus és a Tyrannosaurus.[56]

A modern madarakat (köztük a kolibrit) leszámítva a legkisebb dinoszauruszok akkorák voltak, mint egy galamb.[57] A theropodák közé tartozó Anchiornis és Epidexipteryx teljes csontvázának hossza 35 centiméter alatt volt.[57][58] Jelenleg az Anchiornis nemhez tartozik a legkisebb, leírt felnőtt dinoszaurusz példány, melynek tömegét 110 grammra becsülik.[58] A legkisebb növényevők a nagyjából 60 centiméter hosszúságú Microceratus, Micropachycephalosaurus és Wannanosaurus voltak.[59][60]

Viselkedés [szerkesztés]

A dinoszauruszok viselkedésére általában a testfosszíliáik helyzetéből, az élőhelyükből, számítógépes mozgásszimulációkból és a hasonló ökológiai fülkét betöltő modern állatokkal való összehasonlításokból lehet következtetni. A dinoszauruszok viselkedésével kapcsolatos ismeretek egyelőre csak feltételezésekre alapozódnak és előreláthatóan még sokáig vitatottak maradnak. Nem képezi azonban vita tárgyát az a feltételezés, hogy bizonyos viselkedési formák, amelyek a dinoszauruszok legközelebbi ma is élő rokonainál, a krokodiloknál és a madaraknál megfigyelhetők, a dinoszauruszokra is jellemzőek lehettek.

Az első közvetlen bizonyíték arra vonatkozóan, hogy a dinoszauruszok csordában éltek 1878-ból származik, amikor a belgiumi Bernissartban 31 Iguanodon maradványait fedezték fel, amelyek együtt zuhantak bele egy szakadékba és fulladtak meg annak mélyén.[61] A hasonló tömeges pusztulások és az egykori vadcsapások nyomai arra utalnak, hogy számos dinoszauruszfajra jellemző volt a csapatban vagy csordában történő életmód. A kacsacsőrű hadrosauridák lábnyomainak százait vagy ezreit őrző fosszíliák azt bizonyítják, hogy ez a faj az amerikai bölényhez és az afrikai antilopfélékhez hasonlóan óriási csordákban vándorolt. A sauropodák csapásainak maradványai azt is bizonyítják, hogy ezek az állatok más különböző fajokkal együtt közlekedtek, legalábbis az angliai Oxfordshire területén,[62] a csordák pontos felépítésére vonatkozóan azonban nem találtak bizonyítékot.[63] A dinoszauruszok talán csordába gyűltek, hogy megvédjék magukat vagy az utódaikat, esetleg együtt vándoroltak. Létezik bizonyíték arra vonatkozóan, hogy a különféle dinoszauruszok, köztük a theropodák, a sauropodák, az ankylosaurusok, az ornithopodák és a ceratopsiák fiatal példányai csoportokat alkottak. Például egy belső-mongóliai lelőhelyen több mint húsz, egy és hét év közötti Sinornithomimus maradványait találták meg. Ezt a gyűjteményt egy sáros területen csapdába esett szociális csoportként értelmezték.[64] A társaságkedvelő dinoszauruszokkal kapcsolatos elméletet kiegészíti a falkában élő, és a nagy méretű állatokra együtt vadászó húsevő theropodákkal kapcsolatos elképzelés.[65][66] Ez az életmód azonban szokatlan a dinoszauruszok ma élő rokonai, például a krokodilok és más hüllők, valamint a madarak között – kivéve a Harris-ölyvöt, amely jól ismert ellenpélda, emellett a tafonómiai bizonyíték arra utal, hogy az olyan falkaállatnak gondolt theropodák, mint a Deinonychus és az Allosaurus táplálkozás közben végzetes összetűzésekbe keveredtek egymással, ahogyan az számos modern diapsida ragadozóra jellemző.[67]

Mongóliában talált megkövesedett dinoszaurusztojások

Jack Horner őslénykutató 1978-ban, Montanában felfedezett egy földön fészkelő Maiasaura-t ('jó anya dinoszaurusz'), amely bizonyítja, hogy az ornithopodák folytatták az utódaik gondozását, jóval azok megszületése után is.[68] Ez a szokás más kréta időszaki dinoszauruszokra is jellemző volt, például az 1997-ben, Patagóniában megtalált sauropodára, a Saltasaurusra is, amely a pingvinekhez hasonló hatalmas fészkelő kolóniákban élt.[69] Az oviraptoridák közé tartozó Citipatit, amelyet 1993-ban fedeztek fel Mongóliában, tyúkszerű költő pózban találták meg, amelyből azt a következtetést vonták le, hogy a tojásait tollaival tartotta melegen.[70] Más leletek is utalnak a szülői gondoskodásra. Például egy Psittacosaurus csoport fosszíliája egy felnőtt és 34 fiatal egyed maradványait tartalmazza; ebben az esetben a fiatalok nagy száma közösségi fészkelésre utal.[71] Továbbá előkerült egy (a prosauropoda Massospondylushoz tartozó) dinoszaurusz embrió, ami még nem rendelkezett fogakkal, így feltételezhető, hogy a fiatalokat a felnőtteknek kellett etetniük.[72] Az északnyugat-skóciai Skye szigetén talált sauropoda és ornithopoda lábnyomok szintén a szülői gondoskodásra szolgáltatnak bizonyítékot.[73] A legtöbb dinoszauruszcsoportnál megtalálhatók a fészkek és a tojások maradványai, amely tény azt a lehetőséget is felveti, hogy a dinoszauruszok a krokodilokhoz és a madarakhoz hasonlóan kommunikáltak az utódaikkal.

A dinoszauruszok egy része, például a marginocephaliák, a theropodák és a lambeosaurinák fejdísszel vagy kiemelkedéssel rendelkeztek, amely azonban túl törékeny volt ahhoz, hogy védekezésre használják, ezért – habár nagyon kevés ismeret áll rendelkezésre a dinoszauruszok párzási és territoriális szokásairól –, mégis feltételezhető, hogy szexuális vagy területvédelmi célt szolgált. A theropodák esetében tapasztalható, harapásokból eredő fejsérülések agresszív összetűzésekre engednek következtetni.[74] Viselkedési szempontból az egyik legkülönösebb dinoszauruszfosszíliát 1971-ben fedezték fel a Góbi sivatagban. Egy Velociraptor és áldozata, egy Protoceratops maradványait tartalmazta egymást marcangoló pózban,[75] bizonyítékul arra, hogy ezek a dinoszauruszok valóban megtámadták és megették egymást.[76] További bizonyítékot jelent az élő zsákmány megtámadására egy, a hadrosauridák közé tartozó Edmontosaurus részben gyógyult farka; aminek a sérülése arra utal, hogy az állat túlélte egy Tyrannosaurus támadását.[76] Egy 2003-as madagaszkári Majungasaurus lelet azt igazolja, hogy erre a theropodára a kannibalizmus is jellemző volt.[77]

Az újabb keletű fosszilis bizonyítékok alapján az olyan növényevő dinoszauruszok, mint az Oryctodromeus legalábbis részben ásó életmódot folytattak,[78] némelyik kezdetleges, madárszerű dromaeosaurida, például a Microraptor[79] és a rejtélyes scansoriopterygidák[80] pedig feltehetően a fákon éltek. Ezen kívül létezik bizonyíték az egyes spinosauridák részleges vízi életmódjára is.[81] Mindemellett a legtöbb dinoszaurusz a talajon való mozgáshoz alkalmazkodott.

Egy dinoszaurusz talajon való mozgásának jobb megértése lehetővé teszi a viselkedésének modellezését is. A biomechanika segítségével például tanulmányozható a dinoszauruszok izomzata által kifejtett erő és a gravitáció csontvázra gyakorolt hatása, amiből pedig kiszámítható, hogy az egyes állatok milyen gyorsan tudtak futni,[82] hogy képes volt-e a Diplodocus hangrobbanást előidézni a farkcsapásával,[83] vagy hogy a sauropodák lebeghettek-e a vízben.[84]

Hangképzés és kommunikáció [szerkesztés]

A dinoszauruszok kommunikációja rejtély és kutatás tárgyát képezi. 2008-ban az amerikai őslénykutató, Phil Senter megvizsgálta a mezozoikumi állatok, köztük a dinoszauruszok hangképzésével kapcsolatos bizonyítékokat.[85] Úgy találta, hogy a népszerűsító ábrázolásokkal, például a mozifilmek üvöltő dinoszauruszaival szemben a legtöbb dinoszaurusz valószínűleg képtelen volt a hangképzésre. Ezt a következtetést levonva kutatást végzett a hangképző szervek elterjedésére vonatkozóan a hüllők és madarak esetében. Arra az eredményre jutott, hogy a gégében található hangszálak valószínűleg több alkalommal is kifejlődtek a hüllők között, például a krokodilok esetében, amelyek képesek torokhangokat létrehozni. A madarak azonban nem rendelkeznek gégével. A madaraknál a hangokat a csak erre az állatcsoportra jellemző alsó gégefő (syrinx) állítja elő, ami nem kapcsolódik a gégéhez, tehát a hüllők hangképző szerveitől függetlenül fejlődött ki. Az alsó gégefő működtetéséhez a madarak légzsák rendszerére van szükség, melyből különösen fontos a villacsonti légzsák. Ez a légzsák a csontokon, többek között a felkarcsonton levő egyedi nyílásokhoz kapcsolódik. Bár sok dinoszaurusznál megtalálható a kiterjedt légzsákrendszerre utaló bizonyíték, szinte egyikük sem volt ellátva a hangképzéshez szükséges villacsonti légzsákkal (kivételt képez ez alól az Aerosteon, amelynél valószínűleg volt ilyen szerv, de az a madaraktól és a hangképzéstől függetlenül fejlődött ki).[85]

A legkezdetlegesebb, hangképző alsó gégefővel rendelkező állatok az enantironithines madarak. A madarak fejlődési vonalán az ennél kezdetlegesebb archosaurusok valószínűleg nem voltak képesek torokhangokat képezni. Ezzel szemben többféle bizonyíték is utal arra, hogy a dinoszauruszok főként vizuális kommunikációt használtak, például egyedi (és minden bizonnyal élénk színű) külsőt, szarvakat, nyakfodrot, taréjt, hátvitorlát és tollakat. Ez emlékeztet a gyíkokhoz hasonló modern hüllőcsoportokra, melyek több képviselője is nagyon csendes (bár a hallóérzékük a dinoszauruszokéhoz hasonlóan jól fejlett), de összetett színezet és testtartások segítségével kommunikál.[85]

Bár a dinoszauruszok talán nem voltak képesek torokhangok képzésére, egyes dinoszauruszok használhattak más módszereket is a kommunikációra szolgáló hangok előállítására. A ma élő állatok, köztük a hüllők és a madarak sokféle nem vokális hang segítségével kommunikálnak, mint például a sziszegés, az állcsontok csikorgatása vagy csattogtatása, a környezeti zajok (vízcsobbanás) és a szárnycsattogtatás (amire a szárnyas maniraptora dinoszauruszoknak is volt lehetősége).[85]

Egyes tanulmányok szerint a lambeosaurinák üreges fejdísze rezonátorként működött, és többféle hangjelzés megszólaltatására is alkalmas volt.[86][87] Senter (2008-ban) megjegyezte, hogy az ilyen kamrákat a modern, torokhangot nem képző állatok is használnak hangsúlyozásra vagy mély, nem torokhangok, például sziszegés előállítására. A hangszálakkal nem rendelkező kígyók közül több olyan is ismert, melynek koponyájában hangképző kamrák találhatók.[85]